Olyan érdekes, amikor logikus aggyal az ember bírkózik a bennső fenevaddal, eloldozza, majd újra láncra veri, megint leláncolja, megint elengedi. Már ebbe fárad bele, a lánc oldás-kötésbe, a fenevad tombol, elvárja, hogy nézze aki engedte őrjöngését, kérdve: ez én vagyok, ezzé váltam? Térdre hull, úgy csalja vissza magába, hogy maga maradjon a fenevad hatalmába`.
In memoriam Zala János És annak a férfinak, akivel 2000 szilveszter éjszakáján, az a.-i római katolikus templomban házasságot kötöttem.
A legjobb dolog ma egy nő életében, ha jó helyre születik. És jókor. A huszadik század utolsó harmadában érkezik egy kipárnázott, védett, biztonságosan csillogó világba. Rendelkezik egy tökéletes családdal: jóvágású, intelligens apával, aki úgy igazgatja brókercégét, hogy annak lélekromboló nehézségeiből, hajszájából leánygyermeke nem vesz észre semmit, csak a szüntelen gyarapodó vagyont, a biztonságot, a jólétet. Aztán rendelkezik egy fiatalos és fantasztikus anyával, akinek ugyan van hivatása: optikus lenne, ha dolgozna. De nem dolgozik, legalábbis a szó polgári értelmében nem. Viszont, ha otthon van, felügyeli a személyzetet felügyelő házvezetőnőt. Meg fest és gitározik. Pasztelleket fest selyemre, és elképesztően drága spanyol gitárján örökké ugyanazokat az édes-bús latin futamokat pengeti. Ha nincs otthon? Hát a barátnőivel ülnek be más és más divat-házak bemutatóira. Jótékonykodnak. Kávéházakba járnak, teázókba, múzeumokba, hangversenyekre, meg színházba és néha, titkon, kalapba-szemüvegbe bújva rock-koncertekre. Gyakran estélyekre és partikra. Hogy felnőtt a lánya, ismét szinte teljesen szabadon él. Az már talán kevésbé pazar, hogy ebben a családban csak egy gyermek van. Egy lány. Egy felnőtt nő, akinek nincs testvére. S bár megszokta már, néha felmerül benne, hogy a nagy városi házban, meg a vidéki birtokon, a családi jachton, az ő hármuk életében elférhetett volna még egy-két gyerek. Anyja korát tekintve még most is ... De úgy emlékszik, nem érezte magányosnak a gyermekkorát. Szülei figyeltek rá, hogy elfoglalt legyen, pihenésének időiben pedig anyja foglalkozott, törődött vele. Mintha a barátnője lenne. A testvére. Apa meg egyenesen csodálatos volt. Jókedvű, bőkezű, könnyeztető humorral ... - Denise! Mit gondolsz, ma még elindulunk? - erre már fel kellett eszmélnie. A pazarlóan hatalmas, kagylóformájúra faragott, rózaszín erezetű márvány fürdőkád keserédes illatú vizében meg kellett mozdulni. A hirtelen mozdulatok apró vízcsobbanásokkal törték meg a befelé forduló csendet. - Persze, Bob, már jövök! - szólt ki Denise a csukott ajtón át. Cseppet sem volt biztos abban, hogy Bob meghallja, de cseppet sem érdekelte. Egész életében olyan kegyetlenül szabad volt, nem engedhette hát, hogy férje megkurtítsa ezt a tökéletes önrendelkezést. - A férjem ... - Denis - nem először - meglepődött saját hangjától. Nem ilyennek várta. Más szokott lenni, tiszta, csengő, most meg valahogy rekedten bársonyos, mély. Na persze, egy ilyen éjszaka után…Liv, anyja barátnője tavasznyitó partit adott, ebben az évben ez volt az első alkalom, hogy a dolgok nem Liv házában, zárt térben zajlottak. A lassan közelgő, lágymeleg nyári éjszakák ígéretének bűvöletében,vékony koktélruhájában, akár a többiek, kint táncolt Bobbal a teraszon. Bob a megszokott, vad bókokat súgdosta a fülébe, mindenki szeme láttára matatott szép felesége testén. Mintha kíváncsi ujjai valami újat, ismeretlent fedezhetnének fel a narancsvörös rózsákkal telenyomott selyem koktélruha alatt. Hátratúrta Denise pompás sörényét, kiskorától fogva kékesfekete, szálegye-nes haját, hogy a füle alatt a nyakába haraphasson. - Megint és mindig te vagy a legszebb - mondta a bőrének -. A legszívesebben itt azonnal a földre döntenélek! - aztán elnémult, amíg foga közé kapta a könnycsepp formájú smaragd fülönfüggőt, hogy gyengéden megrángassa.Denise ettől mindig elszédült,kristálykék szeme elborult,remegő izalom borzongatta meg-megújuló hullámokban és Bob minden érzékszervével felfogta, eljött az ideje, hogy hazavigye az asszonyát. Ilyenkor már fékezhetetlen vágy uralkodik el rajta, s ő mindig félt, ha nem siet vele ki a vendégségből, Denise még rá találja vetni magát valakire. A vége mindig ugyanaz lett. A házukban, a bejárattól a hálószobáig szanaszét dobált kabátok, ruhák, cipők és fehérneműk. Ha egyáltalán eljutottak odáig. Denise hörgött, mint egy felajzott ragadozó, leteperte Bobot már a nappaliban. Vagy a konyha ajtajában, holott Bob csak egy pohár ásványvízért indult, Denise azonban kiszámíthatatlan, viszont módfelett fantáziadús volt. - Szomjas vagy? - hörrent, s mintha varázsolt volna, kezében már ott az ásványvizes palack. Párás az oldala. Letépi a kupakját, de nem adja oda Bobnak. Szabad kezének valamennyi, gondosan ápolt, hosszú körme beleakaszkodik ruhájába. Emberfeletti az erő, amivel leszaggatja magáról. Szomjas vagy? - kérdi újra. - Hát gyere, igyál! - Bobnak elnyílik a szája és úgy marad, nézve a jeges ásványvíztől kővé merevedő mellbimbókat, a nagy barna udvarok hirtelen húzódnak össze, s a buborékos lé, lassan átvéve Denise testének hőmérsékletét, belecsorog a sűrű, fekete szeméremszőrzetbe. Majd nem tudni, hol, két patakra nyílik, hogy lefolydogáljon a kisportolt, hosszú combokon, a formás térdeken, feszes bokákon! Szomjas, igen, szomjas. Kár minden csepp vízért! Hirtelen ugrik az asszony elé, a lábfejéről szürcsöli a vizet, s hogy fogytán a forrása, felfelé halad. Nyelve, ajkai mindenhol feszes-csillámló, meleg és selymes bőrt ízlelnek. Jó lenne egyszerre bekapni mindkét mellbimbót. Ez nem sikerül, így visszatér nyelvével a vénuszdombhoz. Denise már a nagy konyhaasztalon ül, lábát csak addig terpeszti szét, amíg férje nyelve megtalálja a csiklóját. Akkor szorosan összezárja combjait, szinte megfojtva Bobot, vonaglik és gyötrődik, a villámok erejéhez kéne hasonlítani feszültségét, aztán eljön az áldott kéj, s Denise, testében férje ujjaival, a szájától-nyelvétől csatakosan megfeszül, akár a késpenge. - Földöntúli lehet, amit érzel, Denise - ismeri el Bob, s megkeresve a külön neki fenntartott helyet, annak rendje és módja szerint befejezi a házastársi együttlétet. Később nevetve kibontanak egy újabb palackot, Denise ugratja Bobot, mennyire idétlen tud lenni a bokájára rogyott pantallójában, hátát verdeső nyakkendőjével, fél karján lógó ingével, zokniban. - Ez történt volna tegnap éjjel? - tűnődik Denise, lustán kimászva a fürdőből. Vagy más? De a lényeg ugyanaz maradt. A tomboló, vad közösülés, amit akkor sem bírt volna félbeszakítani, ha időközben rájön, egy fél világ bámulja őket. Ő maga sincs tisztában vele, mi történik benne és miért. Homályos gondolatok merülnek fel elméjéből a nemi ösztönről, az életösztönnel beoltott utódnemzési ösztönről, hogy aztán újra megálljon hibátlan testét dörzsölő, törülközős keze. - Miért nincs nekünk gyerekünk? Miért nem fogantatom meg immár négy éve? - Denise ,most el akarsz jönni velem ebédelni, vagy maradjunk itthon? Trombitáljam össze a személyzetet, vagy hozassak pizzát? Vagy kínait ennél? - Jövök már! - próbált ő igyekezni, de a hangja még mindig megviselt. A hangja alapján akár egész éjszaka szerenádozhatott volna. Aztán, hogy ne kelljen már bizonytalanságban hagynia férjét, felkapja azt az elképzelhetetlenül puha, bordó köntöst és csupasz talpaival végigcsattog a nappali szürkés márványpadlóján. - Szőnyeg! - fut rajta végig. - Soha nem akartam ide szőnyeget. Vajon miért?
Dark valamikor, nem is olyan régen még sikeres rockzenész volt. Sokan ismerték a zenéjét, CD-it itt-ott még látni lehetett némely városi tékákban. Jól elvolt a csúcson a maga sötét metal-jával, átadta magát annak a brutális, tagadó zenének, s nem vette észre, mint távolodik tőle felesége. Az asszony előbb csak elköltözött, s elvitte két gyermeküket, egy ötéves kislányt és egy hároméves kisfiút. Aztán telefonon megjelent az ügyvédje, s röpke három hónap múlva elváltak. Darknak, amíg ezt mesélte, még parázslott a szeme. A parázs csak akkor hunyt ki, amikor Mimi tudomására hozta, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Dark elvált felesége és két gyereke nyaralni indultak Észak-Afrikába. Lezuhant a repülőjük. Senki nem élte túl, így az asszony és a gyerekek sem. Dark akkor azt hitte, képes lesz folytatni a zenélést, de mindössze két koncertre futotta az erejéből. A másodikat végig sem tudta csinálni, valahol a felénél összeomlott, s miközben a sátán pozitívnak tartott tulajdonságairól énekelt, a könnyei maguktól kezdtek el ömleni, megállíthatatlanul, keze elakadt, nem tudta kihozni gitárjából az akkordokat. Ott mindenki, a tomboló közönség, a sötét metal-tól őrjöngő tömeg előtt vágta földhöz a hangszert. Azt hitték, ez is a koncerthez tartozik, s várták a folytatást, hogy talán majd előkerül egy másik gitár. Hiszen volt már ilyen a rock történelmében ..-
Muppy nem a városban lakott, majd háromnegyedórás autózás után érkezett csak hozzá, elhagyva az autópályát és két kisebb települést. Magában elderülgetett afelett, hogy mindenki, aki Muppy buliján részt vesz, végig kell hogy járja ezt az utat, de az eredmény végülis megérte. Kicsi, talán két utcából álló falu közelében vásárolt meg annakidején Muppy egy lerobbant vízimalmot és csak ő tudja, milyen költségek árán tündérkertet varázsolt belőle. Egy elegáns tündérkertet. Hogy va-lami létfenntartás-szaga is legyen a dolognak, kutyákat tenyésztett, terriereket és kopókat. Volt három lova, két kanca és egy fedezőmén. Meg apróra méretezett majorsága, alig négy-öt fős személyzettel. Valamikor voltak férjei, vannak gyerekei, akik már nem vele élnek, mindegyiket a maga sikere után hajtja a sorsa. A főépület, a valamikori malom hófehéren világlik ki az akác- és bodzarengetegből, meg más, Denise számára ismeretlen nevű fák, cserjék sokaságából. Denise úgy érzi, meg kell állnia, ki kell szállnia a kocsiból, hogy gyalog sétáljon a ház előtti teraszhoz. Érzi testében a tavasz vibráló erőit, másnak, újnak érzi magát, megdöbben attól, ahogy tátott szájjal, megtorpanva az égre bámul, aztán a fák koronáira, hogy megtalálja azt a madarat, ami talán fekete rigó lehet, de a hangja bűbájos, varázsos ... Lehet,hogy Muppy háza számtalan ablakának valamelyikéből meglátta őt, mert messziről hallja kiáltását: - Hagyd csak ott a kocsit, majd valaki behozza! És ne siess, eléd megyek! Nem siet. Sőt, inkább csak áll, szívében izgatott szeretettel nézi és várja a közeledő asszonyt. Bő fehér nadrágot, hosszú zöld-lila virágos, nagyon laza pulóvert visel, őszülő haja tincsekben, imitt-amott burgundi vörösre festve, lehet, ma még nem látott fésűt, puhán szálldos arca, szeme-szája előtt. A szeme! Tágranyílt, sminkeletlen szürke tekintet. Ma szürke. De Denise látta már zöldnek, homályos barnának, párás kéknek. Mikor milyen hangulata volt. Kicsit mintha nehézkes volna a járása, ám ahogy Denise közelébe ér, már mondja is: - Alig tudok menni! Ma is egész nap írtam, elzsibbadt a seggem, a lábam, a fejem is, de hajtanom kell, mert szeretett kiadóm megkefél, ha jövő hétre nem adom le újabb gyermekemet. - Így mondja. Bizalmas közegben csak gyermekeinek hívja könyveit. - Isten hozott, Denise! A kulcsot remélem a kocsiban hagytad ... nem?! Este sötétben akarsz botorkálni érte? - Puha, meleg karjába öleli Denise-t, váratlan bizalmaskodás lehet, ahogy megcsókolja kétfelől. - Na gyere! Majd megkérjük Dietert, hozza be. Dieter mintha hallgatózott volna valahol, mert azonnal megjelenik, nyújtja tenyerét a kocsikulcsért.Afféle intéző lehet, a személyzet vezetője és Denise nem tudja, honnan, ráérez, talán Muppy szeretője. Lehet, abból következtett, hogy Dieter rá, a viruló, gyönyörű fiatal nőre még egy köszöntő pillantást sem vetett, szemét Muppy szürke tekintetébe akasztotta, hosszú ujjaival bizalmasan simított bele az asszony tenyerébe, aztán nyugodt mozgásával megindult a félúton felejtett tűzpiros Mazda felé. Egy pillanatig megállt minden. Muppy Dieter után meredt, szürke szemében barna ho-mály párállott, ajkai hallhatatlan szavakat mormoltak, Denise érezte, szeretne utána nyúlni, végig-simítani széles, izmos hátán, kisfiúsan felnyírt tarkóján, formás, feszes fenekén. - Hány éves vagy te, Muppy? - megijedt. Ezt nem lett volna szabad megkérdeznie. - Ötvenkettő - hangzott a nyugodt válasz. Majd az egyáltalán nem meglepő folytatás: - Dieter, a szeretőm, szerelmem harmincegy. Immár hat éve a társam itt kint, messze a város ocsmány szájától. Meglepődtél? - Nem - feleli Denise ugyanolyan nyugodtan. - Valahogy éreztem, amikor utánanéztél. - Láttam - hunyorognak az újra szürke szemek. - Ezért mondtam. Belekarol Denise-be, hogy aztán a hatalmas, tizianvörös csempékkel kirakott teraszon, majd a sarkig tárt franciaablakon át a nappaliba vezesse. Hogy beléptek, Denise rájött, sokkal jobban érzi így magát, kettesben Muppyval ebben a barátságos, tágas helyiségben, mint a partik idején. Csend volt, nem hiányzott a mulatozó emberek lármája. Illatok voltak, a kintről beáradó tavasz illata, meg Muppy számtalan sherrys cigijének emléke. - Éhes vagy? - nem várt választ. Rágyújtott, hát persze, hogy rágyújtott, majd eltűnt a konyha felé. Denise egy kicsit ácsorgott, aztán kiválasztott egy meghittnek ígérkező zugot az emeletre vezető lépcső alatt. Vastag, puha szőnyegen rengeteg meleg színü párna, felülről törtfehér selyemszerű anyagok lógnak alá megnyugtató összevisszaságban. Bent, a sarok mélyén kis kerek asztal, hanyagul odadobált füstölőkkel. Megzavarodott. Lehet, hogy Muppy és Dieter szerelmi fészkébe telepedett, ártatlan tudatlanságában? - Maradj csak - hallotta Muppy rekedt hangját, kimondatlan gondolataira. - Nemcsak itt szeretkezünk. Az egész ház a nászágyunk. - Nevet a fiatal nő zavarán, aztán eléteszi a földre a nagy fatálcát. Sokmagvas barna kenyérszeletek, apróra vágott hagymás túró, gyönyörű fényes-piros retkek és forró csokoládé. - Egyél, Denise és ne ijedezz! - Ő maga vastagon keni a túrót a kenyérre, ragyogó fogaival hatalmasat harap. - Imádok enni! - mondja teli szájjal, vad életörömmel. - Tíz éve fogyókúrázom, azzal áltatom magam, hogy ettől a kenyértől, meg a zöldségektől majd leadok néhány kilót, de hát nem megy. Talán a korom, talán az alkatom - mutatja vékonynak semmiképp nem nevezhető alkarját, simítja végig gömbölyded pocakját. - Nem jöttél el a partimra. Miért? Olyan meglepő volt a váltás, hogy Denise készületlenül kimondja, amit éppen gondol: - Nőgyógyászati klinikán voltam, három napig. - Baj van, kicsim? - Nem tudom. - Anélkül, hogy akarná, őszintén tör fel belőle a kétségbeesett vallomás: - Négy éve, hogy nem esem teherbe. Bob már azt mondta, meddő vagyok. Pedig nem. A vizsgálatok legalábbis kizárják. Kaptam egy csomó utasítást, a leglényegesebb az, hogy alig ... kefélhetünk. A hőmérő határozza meg, mikor szerelmeskedhetem. - Pedig ez nektek létfontosságú. Ezt tudja mindenki a társaságban. És most távolodtok egymástól. Denise bámul. Honnan tudja Muppy? - Ne felejtsd el, ötvenkét éves vagyok. Annyi emberrel, annyi helyzettel találkoztam már. És arra nem gondoltál még, hogy nem kettőtök valamilyen titkos szervi baja rejti a hibát? Biológiai lények vagyunk, az evolució szabályai ránk is érvényesek. Tudod: alkalmas hím a megfelelő nősténnyel. - Azt hiszem, nem értem. - Az állatvilágban a nőstények nem párzanak bármelyik hímmel. Valahol a génjeikben hordozzák a parancsot, melyiket válasszák az utódok apjául, hogy tökéletes, erős, életre alkalmas szaporulatot hozzanak világra. - Tehát Bob alkalmatlannak tűnhet a szaporulatunk nemzésére? - annyira idétlennek tartja a dolgot, hogy nehézkesen keresgéli a szavakat. - Pontosan. Persze ettől még lehet, hogy az elméletem nem helytálló. Hiszen, ha figyelmesen körülnézel a világban, annyi apának és anyának alkalmatlan szülőt láthatsz. De az eredeti elméletet befolyásolhatja a szocializált társadalom. Gyereket akarnak, hát minden lehetséges eszközt felhasználnak a nemzéshez. Végül aztán csak sikerül. És soha nem derül ki, hogy ők ketten, ők sokan, nagyon sokan nem voltak alkalmasak. Vagy együtt nem voltak alkalmasak. - Hogy derül ki? - Az utódok betegségeiből. Ne látványos betegségekre gondolj, nyitott gerincre, farkastorokra ... A lelki bajok is árulkodhatnak. Neurotikusak, depressziósak, ezerféle tanulási és kommunikációs zavarral küszködnek ... szóval, életképtelenek, vagy mérsékelten életképtelenek. - Mindez azért, mert a szüleik egymással, együtt alkalmatlanok voltak. - Körülbelül. Az anyatermészetet nem lehet becsapni. Az emberek száz és száz okból szeretnek egymásba. Azonos érdeklődési kör, hasonló ízlés, közös társaság. Ritkán történik meg, hogy egyetlen, elementáris ok indítja el a kapcsolatot. - Mire gondolsz, Muppy? - Az egymáshoz való alkalmasságra. Megérzik egymás illatát, kis feromontrükkökkel büvölik egymást tudatlanul, ösztönösen. És nem tudnak kitérni a másik elől. Lehet, már házasságban élnek, mégsem tudnak kitérni. Egyre vadabb a vágyuk, egyre őrültebb a szerelmük. Már nem érdekli őket senki és semmi, csak a másik állandó, örökös birtoklása. Ha tehetnék, örökösen egymásba fonódva, a másikba bújva élnének. Kimerültek, depressziósak lesznek a másik nélkül, mániákusan feldobottak a társaságában. Mintha drogoznának. Ha nincs ott a partner? Megvonási tüneteik vannak, fájdalmas, görcsösen kínzó, hideglelős hiányérzetük. Összeroskadnak és nézik az életet, mint megy el mellettük, mert képtelenek még a napi hasznos tevékenységük ellátására is, ha maguk vannak. - Muppy egyre lelkesültebben, szinte lángolva beszélt. - Aztán, ha minden optimális, megfogan az utód, majd meg-születik, s ők idővel lenyugszanak. Őszinte szerelemmel nézik nap mint nap szerelmük gyümölcsét. Újat akarnak,aztán megint újat és megint. Figyeld meg a cigányokat. Mennyivel ösztönösebb és őszintébb nép,mint mi vagyunk. Alig szökkennek ki a pubertásból, már szerelmesek. És szerelmeskednek. És sorra nemzik és szülik a gyermekeiket. Igaz, iszonyú körülmények között, mocsokban és nyomorban tengődnek,de a gyerekeik szentek. Az egymáshoz való alkalmasságuk szakrális jelképei. A gyerekeik pedig felnevelődnek valahogy. Igaz, a szocializációjuk problémás, mert a társadalom nem fogadja be őket, ezért alkoholisták lesznek, bűnözők, vandálok. Antiszo-ciálisak. Vagyishogy mi így nevezzük őket. Pedig az ő számukra a szocializáció azt jelentené, hogy nemzzenek minél több gyermeket, hogy fajtájuk fennmaradjon, erős, egészséges utódok biztosítsák halhatatlanságukat. És tényleg erősek, egészségesek az utódok. Különben hogy maradnának életben olyan ordas körülmények között, amelyekbe a mi civilizált, jól szocializált társadalmunk kényszeríti őket. Pedig ők csak élni akarnak és fennmaradni. Ilyen egyszerű - lihegett Muppy kipirulva, felindultan. Denise bénultan hallgatta. Sokáig lebegett közöttük Muppy zaklatott gondolatainak emléke. Egészen addig, amig Dieter halkan be nem jött és le nem tette a kulcsot Muppy kinyújtott, simogató tenyerébe. Amíg kiment, addig Muppy várt, majd halkan megszólalt: - Már hat éve, hogy én is ezt érzem. De velem kibabrált az élet. Születtek gyermekeim alkalmatlan társaktól. Tőle már nem születnek. Én már nem leszek anya. Denise készült, hogy sajnálkozását fejezze ki, de Muppy, mintha érezte volna és nem lett volna rá szüksége, megelőzte: - Te még lehetsz. Ha Bob az alkalmas társ, csalogasd elő a lehetőséget. Változtassatok az életeteken. Lehet, hogy csak a körülményekkel van probléma. - De Muppy, eszméletlen jók a körülményeink. - Tudom. És mi van, ha más körülmények szükségesek? Cigánykodjatok egy kicsit! Menjetek el kettesben olyan helyekre, ahová egyébként soha nem mennétek. - Milyen helyekre gondolsz? - Figyelj! Ti, ha ki akartok kapcsolódni, luxusutakra mentek, jachtokon élvezkedtek, úgy tudom, tavaly Palm Beach-en voltatok. Télen az Alpokban. Szóval, nem ilyen helyekre gondoltam. Üljetek be a kocsiba és menjetek cél nélkül. Szálljatok meg ott, ahol az éjszaka ér. Akár a kocsiban. Idézzétek fel azt, amire egyébként nem emlékezhetnétek. Amikor két emberből áll a világ. Belőletek. Körülöttetek a kíméletlen, ám barátságos vadon, s nektek az a dolgotok, hogy a fajtátok fennmaradjon. - Én értem, Muppy. Csak azt nem tudom, Bob mit fog ebből érteni. - Azt bízd rá az alkalmasságára. Talányos volt a válasz és talányos Denise lelke. Szerette volna pontosan érteni Muppy utolsó mondatát, néha úgy vélte, érzi is. De azzal még várni akart, hogy Bobnak javasolja egy ilyen cigányoskodás ötletét. Elbúcsúzott az ötvenkétéves asszonytól, akit immár a barátnőjének érzett. Ugyanez sugározhatott Muppy körül is, mert Denise már a Mazdában ült, amikor valahonnan a sötétből előjött Dieter, átölelte a válláig alig érő asszonyt, és zárkózott mozdulattal intett Denise után. Azt már csak a visszapillantó tükörből láthatta, hogy elindulása után ők ketten egymásba borultak. Izgalmas zavar fogta el és nagyon kellett figyelnie a vezetésre, pedig legszívesebben megállt volna, hogy vissza-rohanjon és nézze azt a világhosszú csókot, azt a kozmikus ölelést, amiben neki még soha nem volt része.
Új próbahelyiséget kerestek, bent a városban, s mintha a próbák helyszínének megváltoztatása lendített volna a pályafutásukon, hirtelen érkezett a felkérés az első, második, sokadik koncertre, demo-CD-k, majd már kereskedelmi forgalomba kerülő CD-k kellettek. Elszédültek. Csinálták, amit akartak, amit elvártak tőlük.. Darkot, társaival együtt forgószél kapta fel. Mintha kikerültek volna a valóságból, a mindennapokból, és ezt nagyon élvezték. Nem fáradtak bele a próbák-felvételek-koncertek-próbák körforgásába és Darknak fel sem tűnt, Diana nem tart vele. Még nem eszmélt rá, hogy a régi, közös dolgok megfakultak, ők ketten már nem egy lélek többé. Nem tudta, Diana miért szánta rá magát, hogy elkísérje, életében először egy koncertre. Végülis örült és tetszett neki az asszony a fekete bőr overallban, combközépig érő fekete lakkcsizmában, bolondos, sőt szexis volt aznapra lilára festett, égnek meredő hajával. Még büszke is volt rá. Aztán a büszkeségét megtörte Diana újfent torz arca, amikor a pódiumra menet találkoztak. Dark kijött az öltözőből, apróra meg-tervezett színpadi megjelenésével. Bőre olajosan fénylett, mindenhol vad ékszerek csilingeltek rajta, s minden viselete egy fekete bőrnadrág volt. Queatzalcoatl-nak, a Tollaskígyónak érezte magát, mezítlábasan, a vállára erősitett fekete-zöld-lila tollernyővel. Mint egy hím páva. Vagy mint egy sötét angyal. Arcát elfedte a hófehér festék, vonásai is eltűntek a durva, fekete vonalaktól. Tudta magáról, nagyon vad, sőt brutális és agresszívan erotikus lett a külseje. Haja, ami már a fenekét verdeste, frissen mosva szállongott utána. Nem tehette meg, hogy megöleli Dianát, loholt a színpadra, szem- ben a közönséggel már elfelejtette felesége arcát, tekintetét, halk sikolyát. Mindent elfelejtett, mert el akart felejteni. A tömeggel közösen gerjeszették egymást, előbb a közönség, mohó várakozásával, majd ők az első, második, tizedik nótával. Dark valóságosan szaggatta a hurokat, rohangált, énekelt, vagy inkább üvöltött?, izzadtságcseppek repkedtek csillogva mindenhol. Ők és a tömeg voltak már egy test-egy lélek. Ki a fenét érdekelte akkor a finnyás, finomkodó úrilány, ha mégannyira a felesége is?! Nem érzett vele közösséget. Az ő közössége a tömeg és a zenekar volt. Hadd nyivákoljon, majd otthon elrendezi, ha ráér.
Diana nem csukta be a fürdő ajtaját, s Dark szerette volna azt hinni, ezzel a régebbi meghittségeikre akarja emlékeztetni. Az asszony lecsúsztatta vállairól a rózsaszín blúzt, aztán Darkra sem nézve kényelmes nyugalommal kibujtatta lábait a harisnyából. Lekapcsolta magáról a fénylőbézs harisnya-tartót. A melltartó dús csipkézete alatt előbarnállottak nagyudvarú mellbimbói. Ahogy csupaszra vetkőzött, Dark elbámészkodott formás-feszes alakján, a bőrére korbácsként záporzó vízen, a tusfürdő rezgő habján. Szép fején végigömlött a víz, haja a koponyájára simult és Dark azt érezte, végre újra rátalált. Először szeretett volna berohanni a hálószobába, hogy ott várja be az asszonyt, majd rájött, addig nem tud várni. Csak annyi időt engedélyezett neki, amíg szeméből-arcából kimossa a tusfürdő habját, úgy, farmerostól beállt mellé a tusolóba. A vállát megmarkolva maga felé fordította, s bár érezte testének ellenállását, csókolni kezdte. Sokáig tartott ez a csók, talán azért, mert már régen nem csókolóztak, talán másért, talán, mert mindketten bezárkóztak egymás elől. Diana nem és nem engedett fel, s Dark rájött,az agresszív lerohanáson változtatnia kell. Az esdeklő-könyörgő csókban aztán már benne volt egész régi lénye, a rémület, hogy elveszítheti. Diana végre kinyílt, Dark érezte, ajkai mo-solyognak. Kihozta a zuhany alól, karjába ölelve, vizesen vitte a hálószobába, abba a csodálatosan hatalmas ágyba, amit, óh,milyen régen együtt választottak ki, szégyenkezve és izgatottan, ám boldo-gan nevetve. Most is nevettek, ahogy közösen hámozták le Darkról a vizes farmert. Dark nagysokára ismét elámulhatott felesége két gyereket kihordva is hibátlan testén, szőke szeméremszőrzetén, lágy-meleg keblein, feszes-telt combjain. Csak a haja, a megkurtított, sötétvörös haja zavarta, meg az a halvány alkoholszag, ami minduntalan megcsapta az orrát.
Megcsalni sem akarta, hiszen végülis szerette. Csak épp nem ért rá figyelni rá. Hogy aztán mégis házasságtörővé lett, nem akarta felvállalni, hogy ő lett volna a hibás. Nem ő hívta a nőket, lányokat, kis pogány piócákat, hogy tapadjanak rá, mi több, sokáig egészen eredményesen tartotta magától távol őket. Ha nem jön az a kis ápolónő, talán soha nem törik meg a jég. De jött az a lány, mint kisbolygó, úgy lógott Darkon, azon a vidéki koncerten. Hívatlanul beült a koncertbuszba, levakarhatatlanul simult Darkhoz, s hogy végül elindultak haza, fáradtan szállongó lelkükkel még mindig a forgószelet élvezve, Dark egyszercsak arra eszmélt, a lánynak előbb a keze, majd a feje, a szája is a sliccénél, döbbenten nézte alant a le-föl mozgó fejet. Undor borzongatta, de a lány ügyes volt, mert csak a fejével undorodott, a "nagy lompos"-sal nem. - Dark, látom, már jól vagy! - vigyorgott hátra Menyét, aki a dobverőit két iszonyú méretű mellel cserélte fel. - Húzzál bele! Ha volt is valami halvány intimitása a dolognak, Menyét buzdításától még az is szertefoszlott, már mindenki Darkot ugratta és biztatta, aki nehezen bár, de megértette, mit akar a lány. Szeretkezni vele, Darkkal. S minden tudását bedobja, hogy megszerezze a rockzenészt, akár egyetlen közösülés idejére. Útközben megálltak egy druge-store-nál vacsorázni. Itt legalább megnézhette magának. Csinos volt, nem vitás. Aprócska bőrshortot, mellén összefűzött, rojtos bőrmellényt és combcsizmát hordott, a haja fekete, nyilván festve, szeme körül már elmázolódott a smink. Ajka természetellenesen duzzadt, Dark összerándult, ha arra gondolt, mitől. Együtt nyakalta az olcsó whiskyt a többiekkel, Darknak furamód ez sem tetszett, hiszen Diana sem ivott ... meglehetős trágárul beszélt, olcsó közönségesség áradt belőle, ahogy részt vett, beleolvadt a banda feltűnősködésébe. Mert feltűnőek voltak, elszántan akartak agresszívnak látszani, és jókat röhögtek a druge-store gyér közönségének döbbent visszahúzódásán. Végül már az aránytalanul nagy jatt sem tudta derűsre hangolni a személyzetet, tapintható volt megkönnyebbülésük, mire a banda, Tollaskígyóval az élen elhagyta a terepet. Quetzalcoatl. Igy nevezték el magukat, mert Dark egyszer látott Diana kezében egy könyvet a régi, amerikai kultúrákról, s valahogy azonnal megragadta Tollaskígyó alakja. Nagyon bejött. A közönség ráharapott. Ez a lány meg Darkra. Hogy derült ki, hogy ápolónő, ki tudja már? A buszban újra Dark mellé furakodott, keze ismét Darkot matatta, az egész banda, a műszakiak, a menedzserük szeme láttára és derültségére. - Add már meg neki, amit akar! - szólt hátra a sofőr, az egyedül józan ember. Dark körülnézett. Izgalomtól tág szemeket látott, csillogtak a sötét buszban. A lány már kiszabadította gerjedelmének tárgyát, ajkát megnyálazva készült, hogy ismét rávesse magát. Dark újra összerándult az undortól. Nem akarta testét a lány szájában tudni és nem akarta látni az arcát sem, az alázatos, igyekvő, mindenre elszánt arcát. Megmarkolt hajánál fogva kényszerítette, hogy álljon fel, az-tán a busz szűkös belső tere ellenére nekidöntötte egy ülésnek hasmánt, hogy csak a háta és feneke látszódjék. - Hátulról baszlak meg, mint egy szukát! - vicsorogta. A lány visszafordult a vállai felett, s bár keze az aprócska nadrágon volt, tolta lefelé, a tekintetében már visszakozás homálylott, és riadt szikrák. Már félt és Dark ettől gerjedt fel igazán. Gyűlölte, amiért ráakaszkodott, utálta, amiért felkínálta magát, attól meg különösen undorodott, ahogy ráerőszakolta egyáltalán nem kívánt személyét, s ezzel kikerülhetetlenné tette Diana megcsalását. Egyik kezével görcsösen markolta a haját, másikkal vékonybőrű csípőjét szorította és nem tudta ellenőrzése alatt tartani izmait. Már túl volt a kollektív gyönyörön - hiszen mindannyian vele együtt hördültek fel - , amikor rájött, a lány nyüszít és sír a fájdalomtól. A sötétben is láthatta a vékony bőrön a véraláfutásokat, kezében ottmaradt egy maréknyi festett haj. Nem sajnálta. - Megkaptad, amiért itt vagy! - Elment a hátsó ülésekre, végigfeküdt rajtuk és egyáltalán nem gondolt a lánnyal, sem fájdalmával, sem megaláztatásával.
És akkor Dark rájött, már régóta egyedül van az otthonukban. Érdekesmód tudta, hol dolgozik Diana, melyik az a belvárosi utazási iroda, amit olyan vígan elvezetget. Hirtelen, vad elhatározás vezette az akaratát, ahogy rárontott, félresodorva egy titkárnőféle, nevetségesen tiltakozó női alakot. Dianát széltében-hosszában hatalmas íróasztal mögött találta, újfent tisztes, üzleties megjelenéssel, lassan növekvő, gondosan festett hajjal, ujjain gyűrűk, de már nem viselte a jeggyűrűjüket. - Néha, ha utazom, én is olvasom a bulvársajtót - mondta, köszönés helyett, elébevágva Dark számonkérésének. Felemelte a telefonkagylót. - Ha most azonnal nem mész el, idehívom a rendőrséget! Majd az ügyvédem megtalál! Te pedig a gyűrűnket találod meg a hálószobában, az éjjeliszekrényen. És megtalálta. És a bíróság váratlanul, gyorsan kimondta az itéletet, elváltak hát ők ketten. Diana fair volt, nem kért pénzt Darktól. Még magyarázata is volt erre, amikor néhány hátrahagyott holmiért visszament a lakásba: - Nem kell a pénzed, Dark! El tudom tartani egyedül a gyerekeimet. Cserébe annyit kérek tőled, hagyj minket békén! Kerülj el minket, kerüld őket, egészen addig, amíg Tollaskígyóként hagyod magad dróton rángatni a siker és a mocskos pénzed által! Nincs rá szükségük, és nincs szükségük egy sátáni apára sem! Amikor az Észak-Afrikába tartó repülőgép lezuhant, Darkban akkor testesült meg a bizonyosság: se felesége, se gyerekei többé. Hirtelen támadt rá a fájdalom, felfoghatatlanul és megemészthetetlenül. Nem, ő igazán nem ezt akarta. Azt sem akarta, hogy agya elhigyje a tragédiát. Semmilyen más bizonyossága nem volt afelől, hogy Diana, Marcus és Simone ott volt a gépen, csak az utaslista. Semmit nem találtak belőlük, se egy könyvet, se egy játékot. Bár Dark már azt is tudta, ha találtak volna is bármit, ő nem ismerte volna fel, mert már nagyon régen nem tudta, melyik családtagjának milyen személyes dolgai voltak.
Denise mosolyogva intett utána. Ez a mosoly sokáig, hetekig ott volt a lelkében, ám azt érezte, mind halványabb, mind fakóbb, hervadtabb. Ez a mosoly már tudta, korábban, mint Denise, hogy Bob egyre távolibb, sőt elérhetetlenebb lesz. Nem tudta magának megmagyarázni, és nem volt, aki megmagyarázza. Aztán, még mielőtt a kétségbeesés elérte volna, rájött, az anyjára vágyik, elragadó, érdekes, mámorosan művelt anyjára, Berenice-re. És felhívta és szabályosan bejelentkezett nála. - Gyere, drágám! - s Denise már repült. Berenice-nek külön, többszobás lakrésze volt, határozottan elhatárolva a nagy ház többi részétől, a nappalitól, ebédlőtől, a vendégszobáktól és a személyzeti szobáktól. És apja dolgozó- és hálószobájától. Denise emlékezett, milyen izgalommal járt-kelt anyja szobáiban. Először a gardrobot szerette igazán, benne a rengeteg, jóillatú ruhával. Kicsi korában, mint minden kicsi lány, estéket töltött el anyjával nevetgélve, botladozva a tűsarkú cipőkben, belesimulva Berenice ruháiba. Aztán a fürdőjét imádta, a királykék csempés, hatalmas tükröktől ragyogó, újfent csak jóillatú fürdőt, ami ugyan Berenice külön fürdője volt, ám Denise inkább itt szeretett fürödni, mint saját, külön szeszélye szerint berendezett fürdőjében. Mert Denise fürdője kislányos volt, fehér-rózsaszín-világoskék csempével, a tárgyak gyermekes méreteivel, a falra-csempére festett Disney-figurákkal. Hiába, hogy később Barbie-k vették át a hatalmat, Denise inkább a játékait fürdette itt. Saját magát meg inkább Berenice-nél. Ebben a fürdőben tanította meg őt Berenice az úrinő, de minden nő alapvető higiéniájára, a bidé, a hüvelyöblítők, hüvelyzuhanyok használatára, a kifinomult menstruációs tisztaságra. Ebben a fürdőben, a lecsukott fedelű vécé tetején, a falnak dőlve tapasztalta meg először a tampon érzését, ahogy feszülten, de anyjában a végsőkig bízva engedte, hogy Berenice felvezesse neki azt a vékony, ám kemény vattasűrítmény, ami majd arra lesz hivatott, hogy Denise vérzését felfogja, bugyija és saját személyes tisztasága érdekében. Ebben a fürdőben mutatta meg Berenice később, hogyan kell az óvszert használni. Sikongva nevettek mindketten, mert Berenice egy "Várj meg itt!" utasítással elrohant, hogy a konyhából behozzon egy friss, fényeszöld kígyóuborkát, mert hirtelen nem tudta mivel szemléltetni meggyőző, okos előadását. Így visszatekintve már vicces volt az ámulata, ahogy nézte Berenice ujjait. Biztonságosan, szinte szakavatottan öltöztette fel a salátának valót abba a fényes, síkos lufiba, próbált komoly maradni, de végül csak kibuggyant belőle is a nevetés. És ebben a fürdőben, az édesanyjától tanulta meg Denise a szépítő- és kendőzőszerek okos használatát. Itt választottak Denise-nek állandó shampont, desodort, tusfürdőt, szájvizet és parfümöt. Mert bár Denise emlékeiben Berenice-nek mindig Givenchy-illata volt, azt is megtanulta, egy úrinő nem váltogatja úgy az illatokat, mint a fehérneműit. Egy úrinőnek mindig ugyanaz az illata. Ám az úrinő időnként, lehetőleg minél sűrűbben kurva is kellett, hogy legyen, ezt is megbeszélték, mély, őszinte meghittséggel. És ilyenkor lehetett, sőt kellett váltogatni az illatokat. Így Denise megtanulta, melyik hangulathoz milyen illat illik. Berenice módszeresen szoktatta a lányát, érzékletes, pompás szavakkal a fülledt nyárestéhez, elgondolkodtató őszi délutánokhoz, ünnepélyes téli nappalokhoz és szikrázó tavaszi hajnalokhoz. Parfümarzenáljából itt szaglászott végig Denise megszámlálhatatlan, gyönyörű üvegcsét, hogy a kamaszlány a harmadiknál már összezavarodjék, az ötödiknél pedig már ne tudjon különbséget tenni. - Nem baj, Denise, megtanulod! - nevetett Berenice, mert mindig nevetett. - De! - figyelmeztette, kicsi, erős kezeit a Givenchy-s üvegre szorítva - , legyen saját illatod! Aztán ha már tiéd a férfi, s már szükségét érzed a változatosság gyönyörködtetésének, hát használj más illatokat, s légy általuk más nő. Igen, Denise megtanulta. Meglett a saját illata, Diortól, megtanulta a saját stílusát, ám hamar felfedezte Berenice igazát: a férfiak se nem becsületesek, se nem monogámak. Mert a a házasság második harmadában, amikor már igazán ráhangolódott Bobra, ráébredt, hogy nem ő az egyetlen nő a világon, kivált nem Bob kozmoszában. Nem mintha Bob hűtlenkedett volna, nem, mintha lanyhult volna Denise iránti felfokozott érdeklődése. Egyszerűen csak nem lehetett nem észrevenni azokat a lapos, sunyinak is mondható pillantásokat, amikkel az utcán vonulgató széplányokat leste, hangosan véleményt nyilvánított a mozivászon sokszor aggyal megtervezett szépségeiről. Denise-nek lépnie kellett, önmagáért és Bobért. Az első lépéshez a tömény jázmin segítette hozzá, aztán a tömény ilang-ilang, majd a tömény mósusz. Végülis Bob hálája csaknem adekvátan volt mérhető, s Denise elkönyvelhette anyja igazát.
Már saját maga számára is nyilvánvaló volt, nem emlékezik, nem emlékezhet arra, hogy került ki egyedül az út szélére, a tökéletesen sötét éjszakába. Ácsorgott dermedten, belebénulva saját magányába, s nem merte nézni, amit lát: a kékesfekete erdőrengeteget, ahol még az út szalagsávja sem látszott, mert nem volt fény, amit visszaverhetett volna. Állt Denise ebben a sötétségben, az egyedüllét képtelenségétől megdermedve, aprócska táskájával, s a táska tudatától hirtelen hisztérikusan felnevetett. Mert ugyan mit kezdhetne itt az éjjeli erdőben a bankkártyáival, hová dugja be őket és egyébként is, mire költené a pénzét? És mire megy a mobiltelefonjával? Ugyan megnyugtatóan lüktet aprócska zöld fényével, de kit hívhatna fel? Apját, anyját? És mit mondjon, hová jöjjenek érte? Hiszen ő maga sem tudta, hol van. Rájött, hogy akarva-e, vagy tudattalanul, de megindultak a könnyei, érezte, reszket, és már tudta, nemcsak az egyedülléttől, pedig ennyire egyedül még soha életében nem volt. A hidegtől is reszketett, érzékeny bőre közvetítette az érzést lázongó agyának a szakadozott tangáról, amely így nem szívhatta magába vadboldog összeborulásuk egymásba keveredett nedveit, s ez a nyirkosság most mindig hűvösebb, minden pillanattal hidegebb lett. Denise nem tudta, hogy a pirkadat előtti lesötétebb, leghidegebb óra találta őt egyedül a rengeteg fogságában, ő még csak azt tudta, fázik és minden öltözéke a Madonnakék selyemruha, meg a pókhálóvékony szári, s hiába próbálja görcsösen remegő ujjaival szorosabban magára tekerni, nem lesz tőle jobban, mert Bob forrómeleg ölelését semmi nem pótolhatja. A kétségbeesés jégbedermedt szobraként szorította magára saját karjait, próbált tétova lépéseket tenni a vaksötétben, ám meg kellett állnia, mert lába vakon tapogatózott és tudata sem irányíthatta, merre menjen és minek? Hiszen annak, hogy a közelben emberi lények tartózkodnának, akár csupán mély, nyálcsorgató álmukban a saját, biztonságos nyoszolyájukon, sem hallható, sem szagolható jele nem volt, de még érzékeny szelleme sem fogott fel semmilyen emberi közelséget.
Nem merte kinyitni a szemét, nem merte látását ráemelni a testmeleg forrására, csak rettegő ösztönének vad erejével viszonozta az ölelést, szorította magához a meleg emberi testet. Hosszú percekbe telt, amíg lehiggadt annyira, hogy érzékelje, nem Bob, aki öleli. Durva, talán zsávolyszövet dzseki alatt símultak karjai az ismeretlen, finom izmokhoz. Arca soha nem érintett, majdnem selymes, megejtően jóillatú szakállhoz súrlódott, szempillái el-elakadtak a hasonlóképp selymes bajuszban. És már nemcsak az ölelésből tudta, nem Bob testébe kapaszkodik. Az illata is más volt, enyhén izzadtságszagú, de ápolt, tiszta lény lehet, aki szorítja magához, mert az izzadtság érdekes, egyáltalán nem taszító szagát elfedni igyekezett a ruhából, s alatta a testből homályosan áradó finom, tiszta férfitest illata, a gondozott, és gondosan választott desodort használt, nemrég friss, tiszta ruhát váltott férfi megnyugtató és józanító aromája. Meglehet, régóta beszélt hozzá, igyekezett megnyugtatni az irgalmatlanul kétségbeesett nőt, ám szavai csak most jutottak el Denise tudatáig: - ... ha úgy érzi, megnyugodott, jöjjön, elviszem haza. Megpihenhet, ehet, alhat. A hangja! Bársonyos, nem mély és nem magas, nyilván figyelt arra, hogy minél megnyugtatóbb és bátorítóbb hangon szóljon az őrjöngő nőhöz. Denise hátrébb lépett, hogy a terepjáró reflektorának fényében az arcába nézzen. Megint valóságon túli érzések kerítették hatalmába, ahogy felfogta, Jézus Krisztus, de legalábbis az ikertestvére ölelte és nyugtatgatta az imént. Azonnal jöttek az illatemlékek is, a levendula, a verbéna és a birsalma illata, amit egyszer egyik barátnőjének nagymamájánál érzett. Ott, annak a vidéki nénikének a soha nem használt hálószobájában volt ilyen illat, hűvös, használatlan, de gondozott szoba illata. Ott látott a falon, a faragott támlás hitvesi ágy felett ilyen arcot, azon a vásári festményen. Krisztus, amint elgondolkodik az Olajfák hegyén. Krisztus, amint szelíd arcát hosszú haj keretezi, Krisztus, aki szakállat és bajuszt visel az arcán. Ilyen szelíd, ilyen hosszú hajú, ilyen szakáll és bajusz teszi magasztosan emberivé.
Szokatlanul fehéres volt a táj. Mintha mindent hó borítna, pedig nem volt hó. Fénylő nappal volt, de az égen ott világított a telihold is. És mintha a teliholdnak lett volna erősebb fénye, erősebb mint a napé és valamennyi csillagé együttvéve. Ha nem lép ki valaki a házból, azt gondolná, hideg van odakinn, holott inkább langyos ősziesség. Az a fajta langyosság, amikor az ember semmilyen hőmérsékletet nem érzékel a bőrén, sem meleget, sem hideget ... és a költöző madarak olyan szabályosan álldogálltak a földön, mint a Ming-dinasztia agyagkatonái. Emelgették a szárnyaikat, toporogtak, és mintha ezzel a pantomimszerű mozgással kommunikáltak volna. Hang semmi. Se egyetlen cserrenés, csittenés, sóhajtó csivogás. Néma csend. Aztán valahonnan parancs érkezett és ők valamennyien ugyanazzal a mozdulattal és ugyanabban a pillanatban szárnyra kaptak. Most sem hallatszottak hangok, Denise nem hallotta a kiterjesztett szárnyak suhhanását. Furcsállta, mert ennyi sirálynak, gólyának, fecskének, kárókatonának a szárnyai meg kellett volna, hogy remegtessék a levegőt. Állt és várta a hangot és rájött, nemcsak a hang veszett el, hanem a fény is. A számlálhatatlanul rengeteg madár, mint koromfekete viharfelő, elsötétítette a sárgás napot és a fehérfényű holdat. Vaksötét lett. - Jaj, ne! ... kiáltotta. - Nem akarom. Nem bírom ... Ne, nem akarom, neee ....! - és sikoltozott, zokogott, aztán megint sikoltott és kiáltozott. Nehezen jöttek elő torkából a hangok, ez külön fájdalmat okozott. - Nincs semmi baj, Denise - hallotta a hangot és érezte, valaki simogatja a vállát, haját, fejét. Fel-nézett. És felébredt. Kiszáradt szájjal próbált valamit mondani a fölé magasodó férfinak. Szerette volna tudni, ki ő, szerette volna megkérdezni. Végülis nem kellett tovább erőlködnie. - Nyugodj meg, Denise. Itt vagyok. Nyugodj meg! Ébredj fel! Rosszat álmodtál? Álmodott. Álmodta az elrepülni készülő madarakat, a napot és a holdat együtt. És a sötétséget. Amitől megijedt. Vagy a madarak elrepülésétől ... - Dark - jött nehézkesen ajkára a név. - Dark, ha a madarak elrepülnek és mindent sötétség borít, az a véget jelenti, ugye? Valaminek a végét. - Jó keményet álmodtál. Szomjas vagy? - Dark hangja nyugodt volt, és szándé
